Szép emberek mindig is voltak és lesznek… Régen azonban még teljesen más volt a szépség fogalma, illetve mások voltak a társadalmi elvárások. Ráadásul még egyáltalán nem létezett a kozmetikai iparág – a plasztikai sebészetről nem is beszélve. Nem voltak olyan speciális anyagok és technikák, amivel úgy el lehetett tüntetni a bőr és archibákat, testi anomáliákat, mint manapság. Nem lehetett elmenni például egy látványos arckezelésre, ami ma már mindenki számára elérhető és gyakran azonnali és szinte hihetetlen átalakulást eredményez. Napjainkban ráadásul már az sem probléma, ha valaki másmilyen orr-formát, esetleg nagyobb vagy kisebb mellet szeretne magának.
Az viszont érdekes és elgondolkodtató tény, hogy régebben az emberek sokkal jobban el tudták fogadni magukat olyannak, amilyenek voltak. Az ideálisan arányos, szép testet ugyanakkor már az antik szobrászok is megformázták az „atléta termetet” ábrázoló műveik által. Azonban minden korszak másképp értelmezte ezt az ideált és a különböző korok festményei jól mutatják, hogy az adott időben mit értettek szép arc vagy test alatt.
E téren valóban folyamatosan változott a világ. Ezt jól tükrözi, hogy voltak korok, amikor például nem látszódhatott a nők haja, mivel ez egyet jelentett az erotikus vonzerővel.
Viszont, ha a rokokó dámák és urak erősen púderezett arcára, impozáns parókáira, valamint toronyfrizuráira gondolunk, akkor megint egy más képet láthatunk. Hogy a bőr még világosabb legyen, és ezzel előkelőbbnek tűnjön, az arcot rizsporral fehérebbre varázsolták. A még erősebb kontraszt kedvért a szájat tűzpirosra festették és kis, sötét szépségpontot festettek az arcukra.
A francia forradalom után aztán új szépségideált született, amely a természetességet helyezte előtérbe. Az empire és a biedermeier hölgyeknek sápadt, majdnem átlátszó bőre volt, amire csak egy leheletnyi arcpírt hordtak fel.
A smink elutasítása a 19. század vége felé jelentősen csökkent. Az írók, dandy-k és esztéták, mint például Charles Baudelaire, a női sminkben a művészet diadalát ünnepelte. Azt vallotta, hogy a nők így egyedivé alakíthatják magukat. Mindenesetre ez a művészet akkor még csupán a kokottok, színésznők és prostituáltak privilégiuma maradt.
Az első világháború utánra azonban a nagyvárosokban a kisminkelt nő mindennapos, divatos jelenséggé avanzsált. Megjelent tehát az új nőtípus. A városi, sminkelt nő már a jövő asszonya volt. Bubifrizurát hordott, dohányzott és tűzpirosra festette a száját.
A 20. századi mozgáskultúra hatására aztán érvényesülni kezdett a karcsúság ideál. Az önfegyelem lett a legfelsőbb parancs, a mérleg a legfontosabb kontroll, a diéta és a rossz lelkiismeret pedig az állandó kísér(t)ő. A szépségért folytatott állandó versenyben azonban ma már ez sem elegendő, ezért aztán sokan botox-al és egyéb műtétekkel is besegítenek.
Mintegy végszóként azonban fontos leszögezni: A szépség nem erény, hanem egy adottság! Esztétikai kategória, amelynek milyensége erősen szubjektív. Minden kultúrának és népnek megvan a maga sajátos és egyedi fogalma arról, hogy mi a szép, amit ha elfogadni nem is muszáj, mindenképpen illik tiszteletben tartani!